Az éj átölel, s halkan suttogják nevem a halál árnyai. Az élet sötét unokatestvérei õk, kik úton vannak az örökkévalóság óta. Hideg szél lengedez a fák között, arcomba vágva egy elmúlt kor fájdalmas emlékeit. Szemeimre nehézkesen ráereszkedik a köd, hogy igazán láthassak. Felüvöltök mint egy gyermek az elmúlás küszöbén, mikor erõt vesz, hogy átlépje. Testem megfeszül, és ellenkezés nélkül zuhan a jéghideg sötétségbe, hogy anyja legyen a férgeknek. Ez a hely az enyém, nekem ásták õk kik úton vannak az örökkévalóság óta. Kinyújtom karjaim az égbolt emlékei felé, hogy igazán érezzem ahogy a nyirkos föld hozzáér csupasz testemhez. Egy utolsó görcsös rángás, ahogy haldokló testem levegõ után kapkod, majd nyugodtan elernyed.