Levél

Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem.
Az erdõ megérintõ magánya átfonja ereim s megérinti bensõm elhagyatott világát.
Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán.
A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben.
Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve...
Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába.
Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz.
Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt...
A köd emlékeiben tovább élve.. s látva.

Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben,
s halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben...
Várva a vég megértõ átfonását.
És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak.