A Vég Útján

Jelek rajzolódnak a sûrû ködben elém
Bátran lépek, úgy érzem, van még remény.
A vének mit felém súgnak, egy mélyebb valóság,
Képzelem, vagy igaz? Az mindegy már...

A hegyek ormát látom,
Csupasz ágak vágnak az égbe a fákon
Varjak serege feketedik körben
A magány romjai hevernek egy gödörben
Levetik magukról a rothadó húst,
Érzem a mélység, magába húz.

Nem látom, csak hallom, feltámad a vihar
Nem kell sok és betemet a nedves avar.
Levegõm egyre fogy, elhagy az erõ
Nem tudok mit tenni, készül a rideg temetõ

Azzá vágyok válni, mi húsba marón fájhat,
A kegyetlen valóság csupasz fája,
Kitaszítva oda, hol senki se járhat,
Még magad se tudod, ki lehetsz�
Önmagad vagy az árnyad?

A testem kitaszít, és semmivé válik.
A lelkem, létem tükrét tárja elém,
Hogy lássam felfoghatatlan vágyam,
Mely oly fájón hasít belém.
Rám tekint a fagyos hold, a fény haldokol.
Varjak károgása jelzi a gyászt,
Most levetem magamról hazug leplem,
És a testem elenged.

Lelkem nemsoká a varjakkal repül
A fekete tömegbe vegyül
Nem tudom mi vár reám, meddig érek el
Sártól mocskos testem az avarral porlad el.

S az út, min oly bátran jártam, a vég útja volt,
Sötét ösvény, melyet megjár minden holt.
Jöjj velem s elmarad minden mit félsz,
Jöjj velem s megérint a legsötétebb éj